Olaszországban rengeteg várkastély, illetve sok más történelmi és vallási emlék található, ezért arra gondoltam, utána olvasok az ottani kísértet históriáknak. 

Eddig soha nem az alapján választottam úti célt, hogy hol találok szellemjárta, paranormális jelenségekről ismert helyeket. Aztán mit ad az ég, utólag kiderül, hogy a kastély, amit nemrég meglátogattam, egy bosszús szellem otthona, és a februári velencei kirándulásunkon azokban a lenyűgöző épületekben gyönyörködtem, amelyekhez brutális gyilkosságok és gyanús halálesetek kötődnek. Ebben a cikkben elmesélem, tapasztaltam-e bármi szokatlant a pizzói Castello Aragonese-ben, melynek falai között nem természetes halált halt Napoleon sógora, és kiderül, mit tudtam meg Olaszország egyik legszebb városának kísértetjárta helyeiről.

Castello Aragonese, Pizzo 

A calabriai Pizzo nem csak a tartufo nevű fagyis édességről híres. Napoleon bukását követően, 1815-ben a település várkastélyában végezték ki Joachim (Gioacchino) Murat volt nápolyi királyt. Ha ellátogatsz a várba, több cella mellett elsétálhatsz, és körülnézhetsz abban a tengerre néző zárkában, amelyben egykor Murat raboskodott. Több forrás szerint előfordul, hogy a látogatók különös energia jelenlétét érezékelik, amiből arra lehet következtetni, hogy a vár nem teljesen lakatlan; Murat mérges szelleme ma is ott lézenghet, bosszúra szomjazva. Mi, akiknek minderről fogalmuk sem volt, "csak" azt a különleges varázst éreztük, ami bennünket mindig elfog, ha a múlt egy-egy szeletének meghatározó történelmi helyszínére tehetjük be a lábunkat.

Ca'Dario, Velence

Lehet, hogy a kis hidakkal átszelt Velencének nem minden eldugott nevezetességét találod meg, de a Canal Grande mentén felépített magas házak és paloták biztosan nem fognak lemaradni a fotóidról. A 15. században Giovanni Dario által építtetett Ca'Dario szépsége láttán, ha nincs róla háttérinformációd, eszedbe sem jutna, hogy elátkozott, kísértetjárta épület hírében áll. Bárki, aki magáénak vallhatta, kínok között halt erőszakos halált. Giovanni Dario gyerkemei voltak az első áldozatok: fiát meggyilkolták, lánya öngyilkos lett.

A jövőbeni tulajdonosok közül a torinói Lanza gróf szintén gyilkosság áldozata lett; szeretője, egy horvát tengerész a Ca'Dario falai között vette el az életét. A gyilkost Londonban utólérte a végzet, halálra késelték. Az 1970-es években Kit Lambert zenei producer vásárolta meg a Ca'Dariót, és az épület eladását követő néhány éven belül az ő földi életének is vége szakadt. Lambert állítólag levetette magát a lépcsőn valahol Angliában, míg a következő tulaj, Raul Giardini üzletember Milánóban ölte meg magát azután, hogy a teljes anyagi csőd szélére sodródott. Eddig 13 volt tulajdonosról mondható el, hogy gyanús körülmények között halt meg, ezért már senki nem ég a vágytól, hogy megvásárolja az ingatlant. 

Palazzo Mastelli, Velence

A Mastelli fivérekként ismert három gazdag kereskedő, Rioba, Afani és Sandi legendás története kötődik a szellemjárta olasz épületek egyik legismertebbikéhez, a Palazzo Mastellihez. A férfiak, valamikor Krisztius után 1100-ban, aranyáron próbáltak gyenge minőségű textíliát rásózni egy velencei hölgyre. A vásárlót nem ejtették a fejére, felfedezte az átverést, és elátkozott pénzzel fizetett, aminek következményeként a szélhámos kereskedők kővé dermedtek. Egyikük turbánt viselő szobra a festő Jacopo Tintoretto házát, a Fondamenta dei Morit díszíti.

Poveglia Island, Velence

Van egy hely Velencében, amire a festői szót még véletlenül sem jutna eszünkbe használni. A világ leghátborzongatóbb helye nem fogad látogatókat, kizárólag távolról, hajókázás közben láthatod. Egy szigetről van szó, amelyet a hiedelmek szerint több százezer kobórló lélek lakik. A föld közel 50%-át emberi maradványok teszik ki! A csontvázakat látni is lehet, nem véletlenül mondják, akik jártak már ott, hogy bizarr érzés fog el, ha megközelíted ezt a helyet. De mégis, kik és hogyan kerültek oda? 1776-tól a pestis járvány fertőzöttjeit költöztették a szigetre, akiknek nagy részte ott szenderült jobb létre. Több mint 100 évvel később, az 1900-as évek elején egy elmegyógyintézetet nyitó orvos és brutális emberkísérletei miatt növekedhetett az eltemetett áldozatok száma. A doktor végül eszét vesztette: szellemeket látott és fájdalmak között, rettegésben élt, míg végül a mélybe vetette magát a harangtoronyból.

Te jártál már a fenti helyeken, vagy azok környékén? 

Sajnos újra elkövettem azt a hibát, hogy a Magyar Postára bíztam egy képeslap kézbesítését. 

Legutóbb tavaly decemberben, édesapám születésnapjára küldtem üdvözlőlapot, Olaszországból Magyarországra. Borítékban volt, de nem tettem bele semmit, tehát pénz és semmi más nem volt benne, csak egy képeslap. Azt hiszem, sokat kellett várni, mire megérkezett, ráadásul a meglepetés nem a szülinapost érte, hanem lényegében mindannyiunkat: a képeslap úgy ért célba, hogy a boríték látszólag sértetlen maradt, a benne lévő lapból viszont hiányzott egy nem kis darab. El nem tudom mondani, mennyire csalódott voltam a családommal együtt.

A borítékra semmilyen jelzést nem ragasztottak, miközben nyilvánvaló, hogy a posta követhetett el hibát és ezt illett volna jelezni. Nem csak bedobni a postaládába. Több nagyon udvarias üzenetet írtunk a postának különböző fórumokon, mert szerettük volna kideríteni, mi állhat a háttérben. Illetve azt sem szeretnénk, ha ez másokkal is megtörténne. Egyetlen választ kaptunk egy nagyon kedves ügyintézőtől, ő azt tanácsolta, vigyük vissza a lapot a postára, és kérjük, hogy vegyenek fel jegyzőkönyvet. A szüleim mentek be, hiszen én messze, Olaszországban voltam. Tőlük az információ, hogy a postai dolgozók, akikhez segítségért fordultak, értetlenkedve és nem túl segítőkészen álltak a dologhoz, a postai gépet hibáztatva, ami VALAMI CSODA ÁLTAL kibontotta a borítékot, és csak a képeslapból tépett ki egy darabot, miután vissza is zárta, nyilván anélkül, hogy ezt bárki észrevette volna. A jegyzőkönyvet végül felvették, de mivel körülbelül 1500 forint volt a feladás + a lap értéke, anyukámék szerint nem vették komolyan az ügyet, ellenben kioktatták őket, hogy pénzt ne tegyenek soha borítékba. Biztos azt is a gép venné ki. 

Akkor csak egy Facebook-posztot szenteltem az ügynek, és rengeteg ismerős kommentelt, hogy nekik is volt hasonlóan rossz tapasztalatuk a postával. Most azért írok róla, mert 2 hete elsőbbségivel adtam fel újra egy születésnapi képeslapot, ezalkalommal Magyarországról Olaszországba, és lám, UGYANAZ történt. Így kapta meg az ünnepelt az ELSŐBBSÉGIVEL postázott lapot, 2 héttel a feladás után: 

A boríték most is sértetlen. Kérdem én, ki és miért tesz ilyet, mivel lehet ezt megmagyarázni? Azt nem tudhatom, hogy hol történt a "baleset", de ha újra a postához fordulok, miért kell attól félnem, hogy megint elhajtanak, mert ez "csak" 650 forintomba került? Ennyire megbízhatóak a szolgáltatásaik? Hányszor 650 vagy1500 forintom bánhatja még, ha megbízom bennük? Amikor a szeretteimtől több ezer kilométerre szeretnék egy apró gesztust tenni, az nekik nem ér annyit, hogy ellássák a feladatot, amiért fizettem? Vagy én vagyok a hülye, amiért a határon belül soha nem teljesített kézbesítéseik ellenére új esélyt adok nekik? Meddig lehet ezt következmények nélkül csinálni??

Szóval, kedves posta, kérem, hogy a jövőben ne tegyék ezt azokkal, akik még igénybe tervezik venni a szolgáltatásaikat, amiért fizetnek. Ha nem a magyar oldalon van a felelős, akkor legyenek szívesek és küldjenek jelzést az illetékeseknek, mert ez így nem tartható. Akkor pedig, ha önökhöz fordulnék a problémámmal, ne nézzenek hülyének, hanem vállalják a felelősséget, mert akkor sokkal szimpatikusabbak lesznek a szememben.

Többször nekem szegezték már a kérdést, hogy mi hiányzik a legjobban Olaszországból. Az ottani kedves ismerősökön kívül az ételeket szoktam mondani, és természetesen a tengerre néző erkélyt. Az itthoniról a kevésbé festői sarki söröző tárul elém. 

A tenger mellé kötelező tartozék a világítótorony. Az olaszországi autós utazások alkalmával először Gizzeriában láttam közelről, és bevallom, nagyon elkezdtek érdekelni, mert több thrillert és horror filmet láttam már ezekről az épületekről. A világítótornyokat Hollywood-i misztérium övezi, általában az elhagyatott és kísértetlakta "szerepet" aggatják rá. Pedig nem csak apró, mindentől távol eső szigeteken lehet fellelni őket. Kivétel persze a világ legmagányosabb világítótornyai közé sorolt Faro di Strombolicchio, (a képen) amelyet a Strombolitól nem messze fekvő Lipari-szigeteken húztak fel 1925-ben. 8 méteres fehér tornya alatt egyszintes őrlakást találni, és a lámpatest az olasz viszonylatban alacsonynak számító 57 méter magasságból jelez a tengeri hajóknak.

A calabriai világítótornyok között van nála jóval magasabbra épített, például a tengerszint felett 108 méterre magasodó Faro di Capo Vaticano. A torony szintén 8 méter, 1885-ben épült és ma is aktív: 20 másodpercenként négy fehér villanással kelti fel a Tirrén-tengeren hajózók figyelmét. A fehér színűre festett világítótorony teljesen automazitált, és a Marina Militare, azaz az olasz haditengerészet irányítása alatt áll.

Utazzunk egy kicsit messzebbre a mediterrán országban, egészen a világ 5. és Európa 2. legmagasabb világítótornyáig, a Liguriában található Lanterna di Genoához. Az első ottani jelzőtorony, ami nem mellegles nagyban meghatározza Genoa városképét, 1128-ban (más források szerint csak 1161-ben) épült fel, ám számos átalakításon átesett azóta. Jelenlegi formáját 1543-ban nyerte el; a tengerszint felett 117 méter magasban (a torony 76 méter), a haditengerészet fennhatósága alatt működik.

Majdnem a legmagasabb...

307 csigalépcső vezet felfelé Vasto (Abruzzo) Punta Penna nevű világítótornyában, ami nem áll csak úgy, magában: kétszintes őrlakás emelkedik köré. A torony nem tartozik a legrégebbiek közé a maga 72 évével, bár azt fontos tisztázni, hogy a helyén álló eredeti épület 1906-ban készült el, 1944-ben viszont a német hadsereg jelentősen megrongálta. Emiatt 1946-ban nagyszabású rekonstruálási folyamat vette kezdetét, és az újranyitás 1948. május 2-án történt meg. Bár a tengerszinthez képest "csupán" 84 méterrel emelkedik a magasba,  az önmagában 70 méter magas épület a (Lanterna di Genoa mögött) Olaszország második legmagasabb világítótornyává teszi. 

Kedvet kaptam a világítótorony-látogatáshoz. A Gizzeriait, ha lesz rá lehetőségem, biztos, hogy közelebbről is megnézem magamnak a jövőben. A Stromboliról meg integetek a magányos Strombolicchiónak. Ami pedig a cikket illeti, lesz folytatás!

A Magyarországra utazó turisták gyakran megállapítják rólunk, hogy nagyon kevesen beszélünk angolul, vagy többségünknek nincs bátorsága megszólalni. Lehet, hogy ezért az a kép alakul ki rólunk a fejünben, hogy nem vagyunk túl segítőkészek, pedig nem gondolom, hogy ez lenne a helyzet. 

Azért vezettem fel így a beszámolómat, mert azt hiszem, a világ minden táján tapasztalható a fenti probléma. Aki nem anyanyelvi szinten, de beszél angolul, az nem mindig mer útbaigazítást adni, mert tart tőle, hogy nem fognak eszébe jutni a szavak és esetleg kellemetlen szituációba kerül. Amikor felteszi valaki a rettegett "Do you speak English" kérdést, inkább hevesen tiltakoznak, kézzel-lábbal, vagy hangosan, magyarul próbálják a turista tudtára adni, hogy elzárkóznak a kommunikációtól. Szerintem az olaszok is így lehetnek ezzel. Ha egy kávézóban, ahol külföldivel szinte soha nem találkoznak, angolul kérdezed meg a pultost a toalett hollétéről, látni az arcán a sokkba átforduló meglepődöttséget. Néha az olasz repülőtereken is belefutok ilyen helyzetekbe, ahol elméletileg rendszeresen használják az idegennyelvet.

Szerencsémre a hazautazást leszámítva nem sokszor kell egyedül lennem olasz közegben, mindig van velem egy olasz, aki ha kell, útbaigazítást kér, ételt rendel, vagy felteszi helyettem a kérdéseket, amelyekre angolul úgysem kapnék választ. Hallottam már ismerősöktől, hogy "az olaszok bunkók, nem hajlandóak segíteni", de látva, hogy a nyelvüket beszélőkkel (és általuk velem is) milyen előzékenyek és kedvesek, majdnem biztos vagyok benne, a nyelvi korlát okozta frusztráció áll a háttérben.

Putignanóban történt...

Egyszer, amikor Putignanóban (Puglia) voltunk a párommal, lemerült az autója akkumulátora. Ugyan csak apartmanbérlők voltunk, egy arra járó "szomszédot" kért meg, hátha tud segíteni. A fiatal férfi legalább negyed órán át maradt, és mindent megtett, amit ilyenkor lehet, sajnos mégsem sikerült beindítani a kocsit. Kiderült, hogy színészként dolgozik egy közeli városban, és már nagyon mennie kellett volna dolgozni, mégsem lépett le csak úgy: felhívta egy autószerelő ismerősét, aki hétvége ellenére 10 percen belül megjelent, és INGYEN megoldotta a problémát. Mondom még egyszer: a haverja szomszédjában apartmant bérlő idegenek problémáját.

Természetesen később szépen megköszöntük a szomszédnak a segítséget, vittünk neki valami drága alkoholos italt. Erre ő egy adag, a régióra jellemző desszerttel lepett meg minket, miközben mi voltunk azok, akik hálálkodni akartak. Szóval, szerintem ne alkossunk elhamarkodottan véleményt az olaszokról, inkább tanuljunk meg pár olasz szót (vagy használjuk a Google Translate-ot, ami angolról olaszra nagyon jól fordít), és máris könnyebb lesz az életünk Olaszországban. Remélem, mihamarabb újra mediterrán élmények részesei lehetünk! 

Itthon nem al dente főzzük a tésztát, és nem csinálunk nagy ügyet abból, hogy ki és miként varázsolja a villájára az ételt. Olaszországban ezzel szemben félve láttam neki a spagettievésnek, mert ott a lazaságot nem mindig nézik jó szemmel, ha ételről van szó. 

Újra meg újra képes vagyok meglepni magamat, most például azzal, hogy rástresszeltem Olaszországban a tésztaevésre. Természetesen nem köveztek meg azért, hogy nekem fél órával tovább tartott a csőtészta beburkolása, mint a társaság többi tagjának, de valahogy az volt az érzésem, hogy mindenki a bénázásomat nézi. Mintha korábban soha nem ettem volna még spagettit, úgy ügyetlenkedtem a kanállal, amit amúgy ezelőtt sosem használtam, mert - most az érzékeny idegzetűek ugorjanak lejjebb két sorral -, itthon volt, hogy kettétörtük a spagettit főzés előtt, úgy meg nem volt gond a kész tészta elfogyasztásával.

Nos, kiderült, hogy a "ne törd el a tésztát" egy íratlan szabály, amit ha megszegsz, az olaszok a szívükhöz kapnak. Az, hogy valaki kanállal segíti fel a tésztát a villára, nem nagy dolog, a tésztatöréshez képest semmiség. A tésztát amúgy akkor sem illene elvágni, amikor már a tányérodon van, akkor már inkább elviselik, hogy szürcsölő hangok közepette kebelezed be. Amikor az asztaltársaságot kérdeztem a tésztázás szabályairól, ebben mindenki egyetértett.

A másik nemzeti étel, a pizza elfogyasztásának mikéntje is terítékre került az ottlétem alatt. Úgy emlékszem, először akkor beszéltünk róla, amikor egy étteremben kést és villát kínáltak hozzá. Az olasz barátok aranyosan felvilágosítottak, hogy evőeszközzel pizzát enni számukra furcsa elképzelés, úgyhogy ne babráljak velük, nyugodtan egyek kézzel. Olyan látvány lehet ez nekik, mint amikor a turista evőpálca helyett villával eszi a rizst Ázsiában. Jó, érthető, de nem természetes. Úgyhogy boldogan toltam félre az evőeszközeimet, mert akkor még nem volt koronavírus, és senki nem tartotta rizikósnak, hogy a kezével nyúljon az ételhez. Pedig lehet, hogy kézmosás után megfogta a mosdó kilincsét, kihúzta a székét, lapozgatta az étlapot, babrálta a telefonját, vagy felemelt egy poharat, azaz a keze nem volt makulátlanul tiszta. 

A pizzafeltéteket illetően ért pár meglepetés, mert a sütőtökpüré meg a sült krumpli teljesen elfogadott, az ananász ellenben ördögtől való. A gyümölcsöktől nem zárkóznak el teljesen, mert ha illik a sonkához, körte vagy sárgadinnye kerülhet a pizzára. Részemről inkább maradok a klasszikusabb ízpárosításoknál, de jó tudni, hogy Olaszország nyitottan áll a témához. Volna egyébként még egy dolog, nevezzük szabálynak, ami a pizzára és a tésztára is igaz: tilos csirkehúst tenni bármelyikre. Az olaszok még annál is elszomorítóbbnak tartják, mintha ananászt darabolnánk a pizzára, és mint azt már tisztáztuk, az is megbocsájthatatlan. Rosszabb, mint sósat reggelizni, de jobb, mint csirkemellfalatkákat főzni a feltétbe. 

Egy időre külföldön élni - ez volt a vágyam sokáig. Nem úgy, abban a formában gondoltam, ahogyan végül megvalósult, de érdekes tapasztalatokból így is bőven akadt. Következzenek olaszországi életem legfurcsább élményei!

E poszt megírásakor "ünneplem" hazautazásom második hétfordulóját. A távolság még mindig fáj, mert nem csak egy befogadó országot hagytam magam mögött, hanem a páromat is, akivel a koronavírus miatt egyelőre nem tudni, mikor láthatjuk újra egymást. A dolgok e személyes részéről nem nagyon szoktam írni, mert inkább megtartom magamnak (hiszen kit érdekel?!), ám a lejjebb olvasható történetek egyike szempontjából fontos részletnek érzem. Majd megérted, miért. 

Érkezés: egy másik reptérre

Korábban csak a filmekben, és néha a hírekben hallottam arról, hogy egy repülőgép nem ott landolt, ahol kellett volna. Olyan ez is, mint a koronavírus: sokan azt hiszik, hogy velük nem történhet meg. Így voltam ezzel, ami a máshol landolást illeti. Decemberi kiutazásom alkalmával az útidő végéhez közeledve kiderült, a gépünk egy ideje köröket ír le, miközben a háttérben azt mérlegelik, biztonságos-e adott szélsőséges időjárási körülmények között landolni. Bari helyett végül Brindisibe irányítottak át bennünket, ami (lévén, térkép nem volt nálam) gőzöm sem volt, mekkora távolságra van onnan. Hogyan fogok visszajutni Bariba? És mikor? Így kezdődött 3 hónaposra tervezett olaszországi kalandom. Szerencsére egy közelemben ülő olasz lány beszélt angolul, tőle próbáltam kideríteni, mire számíthatok. Aztán nagy szerencsémre semmi gond nem volt, értem autóval kijöttek, a többi utasért pedig buszt küldtek. (Arról nincs információm, mennyit kellett rá várniuk, de biztos, hogy sikerült eljutniuk Bariba.)

Koronavírus, lockdown, szükséges dolgok beszerzése

A törölt járataimról már beszámoltam korábban, a lockdown okozta nehézségekről szintén, azokat a vicces (azaz akkor még kínos) történéseket viszont eddig sehol nem írtam le, hogyan szereztem be alapvető higiéniai dolgokat úgy, hogy 3 hónapig nem léthettem át a lakás küszöbét. Ragazzóm édesanyja volt köztünk az egyetlen, aki az előírások miatt elhagyhatta a lakást, így a havonta esedékes női termékek megvásárlásában is rá kellett támaszkodnom. Próbáltam én netről rendelni, de kevés online drogériára bukkantam, ami volt, annak meg hipp-hopp lerabolták a készletét. Elmagyarázni egy olasz nőnek, hogy milyen dolgokra van szükségem a korlátozott készletű Spar-ból (mert a szabályok szerint csak ott vásárolhattunk, az volt a legközelebb), mindezt úgy, hogy ő angolul én meg olaszul nem tudok, alaphangon zavarbaejtő volt. Nagyon gyorsan személyes szintre kellett emelnünk a kapcsolatunk a ciao és a come stai után, hogy a tisztasági betétek vastagságáról és a tamponok típusairól ilyen formában eszmecserét folytassunk...

+ 1 történet: Kukacok a szószban

Calabria a gurmék paradicsoma, ahol jól lehet lakni az éttermekben, mert semmin nem spórolnak, bőven került a tányérra étel. Ez egyébként az átlagos háztartásokra is igaz. Minden eddigi calabriai utam alkalmával azt éreztem, megsértem a séfet, ha nem eszek meg (majdnem) mindent a tányéromról. Felvettem hát a kesztyűt és ettem. Igen, akkor is, amikor láttam, hogy a gombából apró kukacok hullottak ki, bele a főételbe. Később jót nevettünk rajta, mert bár óvatosan szóltam, valami nem stimmel, végül csak akkor bizonyosodott be az igazam, amikor a többiek már végeztek az ebéddel. Csak az én tányéromon maradtak ott a kukacok meg néhány gyanúsan lyukas gomba (többet nem veszünk a leárazott fagyasztott változatból), a hozzá főzött tésztát elpusztítottam. Ahhoz képest, mennyire válogatós vagyok, ez nálam nagy szó. (Legközelebb is megtenném? Valószínűleg nem!)

Elsőre ennyi jutott eszembe (na meg a "nem kell köret a csirkepörkölthöz, megesszük magában" dolog, amin már túl sikerült tennem magam). Mindenből tanultam valamit, és tudnék még mesélni, de kit érdekel?! Legközelebb talán arról írok, mit gondolnak az olaszok Magyarországról, és rólunk, magyarokról!

Az Aeroporto Internazionale di Lamezia Terme "Sant' Eufemia" Calabria elsőszámű repülőtere. A városrészről nevezték el, amelyben felépült. Közel áll a szívemhez, mert délolasz ideiglenes otthonom erkélyéről ráláttam!

Nem mai darab. 1976 júniusában nyitották meg, majd 1982-ben nagyobb, modernizáló átalakításon esett át. Szerintem jellemzően annak az időszaknak a jegyeit viseli ma is. 2008-ban aztán egy Engco nevű cég megnyerte a terminál újragondolására kiírt pályázatot, és valószínűleg azóta nem volt említésre méltó beruházás.

Bizony, a lameziai reptér - fejlettségét tekintve - nyomába sem ér a jóval nagyobb és forgalmasabb budapestinek, viszont funkcionál, ahogy kell, a maga szerény módján. Érdekessége, hogy katonai helikopterek bázisa is egyben. Nem szeretném leírni vagy lenézni, hiszen szerintem nagy dolog, ha egy város nemzetközi járatokat is fogadó repteret üzemeltethet, de azt gondolom, aki rajta keresztül utazik, jó, ha tudja a következőket. Eddig négyszer (2 oda, 2 vissza) volt alkalmam utasként élvezni a hely vendégszeretetét, akkor tettem ezeket a felfedezéseket. 

#1 Az üzletek nem nyitnak ki korán

Ritkán fordulok meg olyan kis reptéren, mint amilyen a lameziai, ezért eddig nem tapasztaltam olyat, hogy a délelőtti járat előtt hiába próbálnék nézelődni, esetleg szuvenírt vásárolni a terminálon belüli üzletekben. Januárban és februárban legalább is többségében később nyitottak ki, ezért azzal ne tervezz, hogy várakozás közben a boltokban ütöd el az időt és elköltöd a maradék euródat.

#2 Autóbérlés és közlekedés

A reptér weboldala szerint van lehetőség az autóbérlésre, de ha odautazol, inkább időben bizonyosodj meg róla, hogy érkezésed időpontjában nyitva lesz-e az ezt a célt kiszolgáló iroda. A weboldal szerencsére elérhető angolul, viszont emiatt ne gondold, hogy a reptéri személyzet beszéli a nyelvet. A Google fordító tapasztalatom szerint jól működik az angol és olasz nyelv között, ezért ha nincs más megoldás, használd! Autóbérléshez az árakat és a részleteket itt megtalálod. Jó, ha tudod: a vasútállomás körülbelül 2 kilométernyire van a reptértől. 

#3 Magyar személyi igazolvány??

Amikor Londonba utaztunk, a plasztikkártya formátumú személyi igazolványomat sokáig nézegették, forgatták, mert számukra szokatlan lehetett. Próbálták beolvasni a kis gépükkel, sikertelenül. Közben angolul nem kommunikáltak velem, csak kézjelekkel irányítgattak egyik ügyintézőtől a másikig. Végül elővettem az útlevelem, és azt adtam át; azzal nem volt gondjuk. A velencei útnál inkább rögtön az útlevéllel kezdtem, mondjuk lehet, hogy ott gond nélkül elfogadták volna a személyit, hiszen nem schengeni határátlépésről volt szó. (Örülök, hogy tavaly megcsináltattam az útlevelet, még a szörnyű fotóval együtt is azt mondom, megérte.)

#4 Kis terület, egymásba nyúló sorok

Jó, lehet, hogy éppen sikerült kifognom azon ritka alkalmak egyikét, amikor nem voltak éppen a helyzet magaslatán, de akkor is leírom, milyen kaotikus helyzet uralkodott a londoni út előtti beszállításkor. Az elsőbbségi jegyet váltók, illetve a "normál" jegy birtokosai külön sorokba rendeződtek, azaz rendeződtek volna, ha az emberek tudják, hová kellene állniuk. A jelzések nem voltak egyértelműek. A sorok összeértek, az ügyintézők pedig próbálták rendre utasítani a népet, kisebb-nagyobb sikerrel.

#5 Késés

Persze késésben voltak, de ezt az olasz repülőtereken már nem tartom meglepőnek. Idővel a személyzet belefáradt az emberek hasztalan irányítgatásába, ezért úgy gyorsították fel a folyamatot, hogy a terminál egy másik, távolabbi ajtaját is kinyitották a tömegnek, aminek egy része így kisebb kört tehetett az épületen kívül, hogy a megfelelő irányba, azaz a repülőgéphez közelebb kerüljön. A gép végül rendben felszállt, és út közben sem volt gond.

Az 1931-ben elkészült csodahajó Calabriába érkezett, és az ott élő magyaroknak hála értesültem róla, hogy azoknál a partoknál is kikötött, amelyek közelében először fagyiztam a szigorú lockdown feloldása után.

Igazi szenzációként élték meg a calabriaiak az Amerigo Vespucci megjelenését, hiszen nem mindennapos dolog, hogy egy hozzá hasonló gyöngyszemet lehessen lencsevégre kapni ott. Az olasz flotta részét képező vízi járművet sokan a világ legszebb hajójának tartják, és a fotókat látva azt gondolom, nehéz lenne ezzel a kijelentéssel ellenkezni. Ha megpillantod a part felé közeledve, földbe gyökerezik a lábad az izgatottságtól! Valódi mestermunka, amely 2006-os átfogó felújítása óta még fényegebb csillaga a tengereknek.

Azt olvastam, az óceánjárók mindig elsőbbséget élveznek a tengeri közlekedésben, az olasz monstrumot azonban olyan tisztelet övezi, hogy közeledtét észlelve leállnak a motorok, és köszöntésére háromszor visít fel a szirénák éles hangja.

A Firenzében született felfedező nevét viselő hadihajó otthona a Liguria régióban megtalálható La Spezia kikötője, de Velencében is gyakran látni. Ugyan katonai célra épült és fedélzetén a mai napig kiképzés folyik, más szerepeket is elvállalt eddigi, 90 éves pályafutása alatt. 1960-ban például azt a megtisztelő feladatot kapta, hogy elszállítsa az olimpiai lángot Görögországból Olaszországba, 2002-ben pedig világkörüli útra indult. Méreteit tekintve 101 méter hosszú, 62 méter magas, majdnem 16 méter széles, és akár 22 km/órás sebességgel képes haladni, fedélzetén maximum 450 fővel. 

Így néz ki Calabria partjainál, esti megvilágításban. Különleges látvány, ugye?

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Igers®️ Lamezia Terme (@igerslameziaterme) által megosztott bejegyzés, Aug 12., 2020, időpont: 1:03 (PDT időzóna szerint)

Olaszországból, pontosabban Bari városából augusztus 5-én délután repültem haza, és soha így nem aggódtam még az előkészületek miatt. Az csak a jéghegy csúcsa volt, hogy a 3 hónap helyett 8-ra húzódott tartózkodásom alatt felhalmoztam sok mindent, aminek körülbelül a harmada fért a bőröndömbe;  frusztrált, hogy ki kell válogatnom a halomnyi dolog közül, mi maradjon. Az utazás körülményeitől persze jobban tartottam. 

Aztán később kiderült, hogy minden félelmem alaptalan. Nem volt káosz, sem hosszan kígyózó sorok. Sem hosszú várakozás. Mindez Bari repterén, szerda délután. Előzetesen próbáltam mindenre felkészülni, és közben reméltem, hogy pár nap alatt nem fog zöldből sárgára váltani Olaszország státusza. Nem tudom, akkor mihez kezdtem volna. Azaz de, maradok még, és a 11 euróért megvásárolt Wizzflex-nek hála módosítom az utazás időpontját valami távoli alkalomra.

Visszatérve az előkészületekre: a légitársaság (WizzAir) kétnaponta küldött valamilyen tájékoztatót, vagy magyarul, vagy angolul, illetve kitöltendő dokumentumokat is. Amikor azt gondoltam, már minden megvan, jött egy újabb e-mail, aminek a csatolmányát ki kellett nyomtatni. Az egyikben azt igazoltam az aláírásommal, hogy nem érintkeztem koronavírusossal, nem tapasztaltam tüneteket az elmúlt két hétben, és a testhőmérsékletem sem lépte át a megengedettet. A másikban az enyémen kívül egy hozzátartozóm elérhetőségeit is kérték, hogy (feltételezem) szükség esetén tájlkoztatni tudjanak, akár rajta keresztül, amennyiben bárkit, aki velem repül, később koronavírussal diagnosztizálnak.

Nos, nem fognak tájékoztatni, azaz nem tartom valószínűnek, hiszen hiába siettünk a kitöltéssel és az utolsó pillanatos nyomtatószalon keresgéléssel (mert a miénk patronja nyilván most kezdte el foltosan kipréselni magából a dokumentumokat), végül sehol nem kérték el az aláírt papírosokat. Az összes többi aggodalmam (is) alaptalan volt. Nem kígyóztak hosszú sorok a bejáratnál úgy, mint Lamezia Termében a reptér előtt. Hőt itt is mért egy készülék, ami elé oda kellett állni, aztán mehettem. Egyedül, mert korábban úgy tudtam, a kísérőknek kinn kell maradniuk. (Beszállókártyát nem kértek a belépéshez, így bárki besétálhatott volna.)

A terminál csendes volt és elhagyatott, egyes üzletek és éttermek éppen zárva voltak. Délután lévén lehet, hogy a szieszta ennek az oka, bár tény, hogy az utasok száma is jelentősen alacsonyabb volt a megszokottnál. Időben kiértem, a bőröndömet másodikként adtam fel, a biztonsági ellenőrzésen is gyorsan és gond nélkül átmentem. Ami változott, hogy +1 helyen kérték el a beszállókártyámat, de nem volt kitétel, hogy csak a telefonomon mutathatom be. Lényegében olyan volt minden, mint máskor, csak sokkal nyugodtabb. 

Meglepetésből jutott még egyébként: a beszállókaput korábban bejelentették, az elsőbbségi beszállításért fizetők sorát életemben először rövidebbként láttam, mint az "átlagos" utasokét, és végre nem egy lépcsőházszerűségben kellett várakozni, hanem rögtön a repülőgépre sétáltunk, mintha nem fapados gépre vettünk volna jegyet. Csupa pozitívum! 

Kevesen voltak a gépen, abban a sorban például, ahol én ültem, 6 ülésből csak kettőt foglaltak el. A légitársaság magazinja nem volt kitéve az előttünk lévő ülés zsebébe, a szokásos biztonsági "bemutatót" kevésbé hadarva hallhatta az utazóközönség. Idő előtt a kifutópálya várakozópontjára gördült a gép, és én ilyet még sosem tapasztaltam olasz reptéren. (Jellemző, hogy késnek, ezért érdekes volt ezt megélni.) Egyébként úgy emlékszem, a WizzAir azt írta, fognak majd törlőkendőt osztogatni a fedélzeten, erre viszont nem került sor. Talán azok kaptak, akik vásároltak ételt/italt?

A landolás után

Minden rendben ment; az utasok viselkedtek, nem volt fennforgás sem a gépen, sem kiszállításkor. A vecsési reptér klassz új terminálján sétálhattunk át, nem kellett buszra várni. A bőröndök hamarabb a szalagra kerültek, mint ahogy az utasok elérték a csomagátvételi pontot. Nem volt belőlük túl sok; 5-6 lehetett maximum. Hőt nem mértek, senki nem állított meg, mehettünk kifelé. Persze maszkot viselve, mint Bari repülőterén és a gépen is. 

Az előkészületek körülményesek voltak, az út viszont jó lehetett volna, csak ne éreztem volna olyan rosszul magam a távozás miatt. Olaszország, mikor találkozunk újra?

Pár cikkel ezelőtt a must-have strandkellékekről írtam, és akkor merült fel először, hogy Lamezia környékén csupa kavicsos tengerpartot találni. Azokhoz szólok most, akik hozzám hasonlóan nincsenek ehhez szokva, és kisebb-nagyobb kövek helyett a forró homokon tapicskolnának.

Szerencsés vagyok, amiért egyáltalán van lehetőségem tengert látni, sőt, megmártózni benne egy olyan időszakban, amikor sokan az egészségükért aggódva (vagy a naponta változó szabályok miatt) inkább máskorra halasztják a külföldi nyaralást. A kavicsos partok ugyanúgy tökéletesen alkalmasak a strandolásra, de ha van homokkal borított is, személy szerint azt választom. Két letesztelt és két még nem próbált, de bakancslistás partszakaszt ajánlok!

Zambrone

Körülbelül két évvel ezelőtt voltam utoljára Zambronéban; a strandra egy hosszabb lépcső vezet le, ahonnan csoda szép kilátás nyílik a tengerre és a homokos partra. Vannak bérelhető, egységes színű ágyak + napernyők, amelyeket már fentről látni, hiszen szépen egymás mellett sorakoznak. (Plusz pont Zambronénak: Életemben először ott kóstoltam pestós pizzát, és nagyon finom volt!) 

Tropea

Calabria gyöngyszeméről többször írtam már, mert aki Olaszországnak erre a részére utazik, az egyszerűen nem hagyhatja ki. Tropea olyan itt, mint Siófok a Balatonnál. Afféle "fővárosa" a vidéknek, amit a kikapcsolódásra és pezsgésre vágyók kivétel nélkül imádnak. A tengerpart gyönyörű, a homok fehér. A település legismertebb látványossága, a sziklaszirtre épült bazilika árnyékában strandolhat, aki Tropeába utazik. 

Santa Domenica

A Spiaggia di Riaci nevű strandon szintén homokos tengerpartra teríthetjük le a strandtörölközőt. Itt sajnos nem jártam, de nagyon szép képeket láttam a helyről. A Riaciról sétálva megközelíthető egy másik homokkal borított partszakasz, név szerint a Massara, amit egy háziasszonyról neveztek el; a nő egy közelben fekvő kunyhóban élt egykor.

Capo Vaticano 

Helyiektől származik az információ, hogy Capo Vaticanónak is vannak homokos tengerpartjai. Az egyik a  fügefájáról elnevezett Ficara beach, a másik a Praia i Focu, avagy a tüzek partja. A homok forró, a napsugarak erősek, a hely pedig korlátozott, mert ahogy minden szép helyet, ezeket a strandokat is gyorsan megtalàlják az emberek.

+1: Pizzo

A Spiaggia di Nani jó választás kisgyerekes családoknak, mert a sziklák miatt nincs erős hullámzás. A part nagyrészt homokos (ami errefelé apróköves, "majdnem" homokot jelent), de a víz közelében (és alatt) vannak nagyobb kövek. Ahogy az ingyenes strandok többsége, sajnos ez sincs túlzottan karbantartva; itt-ott látni szemetet, amit valószìnűleg a tenger mosott partra.

Mielőtt strandolni indulnál...

Naptej, uzsonna, hűtött frissítő legyen nálad, mert sok olyan partszakasz van, ahol nincs lehetősèg a közelben vásàrolni. (A szemetet nem biztos, hogy kukàba tudod dobni, ezért vigyél magaddal egy zacskót erre a célra!)