Nem szokásom nyilvános évértékelést írni, de 2023 annyira sz*r volt, hogy úgy döntöttem, terápiás céllal röviden leírom egy rövidke, de velős fejezetét, hátha akkor kiszáll belőlem az a mérhetetlen düh és szomorúság, ami az utóbbi nagyjából 6 hónapban gyűlt össze. 

Nehéz téma következik: a mi történetünk főszereplője a hazai egészségügy. Tudom, hogy egyáltalán nem könnyű hivatást választ, aki az egészségügy területén vállal állást. És azt sem lehet elfelejteni, hogy a betegek, vagy éppen a hozzátartozók olykor irritálóan bunkók meg türelmetlenek, ami nem könnyíti meg az amúgy is kihívást jelentő feladatok elvégzését. Esetünkben viszont más volt a helyzet.

A háttérsztori:

Anyukámnál komoly, frissen diagnosztizált és olyan stádiumban lévő betegségre derült fényt, ami azonnali beavatkozást indokolt. A műtét jól sikerült, azaz először úgy tűnt, de valami félrement. Anyu egyre rosszabbul lett, rutinműtétre írták ki, amiről utólag derült ki, hogy életmentő volt. Intenzív osztályra került, nem tudták megmondani, felépül e. A kritikus 48 óra után szerencsére győzött a szervezete, és pár nap múlva visszakerült oda, ahol az első műtét után feküdt: a sebészetre. 

Az, hogy visszakerült, jó hír volt, hiszen javult az állapota, viszont aggódtunk, vajon ott lesz-e az a "kedves" nővér, aki a látogatók füle hallatára többször is minősíthetetlenül beszélt a betegekkel. Egy este a 30-35 kilósra lefogyott anyukámat küldte el melegebb éghajlatra, megalázva őt, amikor segítséget kért tőle. Félreértés ne essék, nem egy vitázó, vérmes ember parancsolgatott neki, hanem egy wc-re kisétálni sem képes, erőtlen, ijedt és számos traumát frissen átélt ember KÉRT tőle valamit, ami a munkája része. Azt itt még le kell írjam, hogy a két beavatkozás között történt, hogy anya segítséget kért, és mivel másodszor már félt a nővérhívón jelezni, egyedül ment ki a mosdóba, ahol elájult; ki tudja, mennyi ideig lehetett ott, mire egy szobatársa jelzésére ránéztek. 

 A betegeknek minden bizodalma a szakképzett személyzetben van. Hiába a kiváló orvosok, ha a nővér olyan csúnyán viselkedik, hogy a páciens konkrétan NEM MER segítséget kérni, sőt, szorongva gondol arra a műszakra, amiben az a bizonyos illető dolgozik. Mi a teljes kórházi tartózkodás alatt megértőek voltunk és türelmesek, vittünk a nővéreknek édességet, próbáltunk kedveskedni, ahogyan tudtunk. Anya kérésére nem szóltunk senkinek a nővérről; félt, hogy ha visszajut az illetőhöz, csúnyán fog viselkedni vele. Mi nem akartuk kitenni ennek, ezért eleget tettünk a kérésének. De normális ez? Utólag visszagondolva, bárcsak tudtam volna a nevét, hogy legalább névtelenül panaszt tehessek! Hozzáteszem, valószínűleg tudják jól róla a kollégái, hogy milyen, valamiért mégis tolerálja a kórház ezt a viselkedést.

Lehet magyarázni, hogy le vannak terhelve a dolgozók, de ugye megegyezhetünk abban, hogy nem lehet bizonyos szint alá süllyedni, csak mert valakinek nehéz napja van, vagy sok a munkája?! Amúgy is, valószínűleg a kedves szó épp annyi energiát emészt fel, mint egy indokolatlan leteremtés meg bunkózás ágyhoz kötött, ijedt, komoly egészségügyi problémát leküzdeni próbáló emberekkel. A betegek és a hozzátartozóik lelkét nem nekik kell ápolni, ez nyilvánvaló, de talán emlékeztetniük kellene magukat néha, hogy mire esküdtek fel. És hogy mennyit árthatnak azzal, ahogyan viselkednek.

Hála az égnek jó tapasztalataim is voltak; hálás vagyok mindazoknak, akik kedvesek voltak, és emberszámba vették anyukámat (na meg a betegtársakat) és nem csak akkor, amikor mi, a hozzátartozók is ott voltunk. Nagyon nehéz lehet nekik, a körülmények és a munka jellege miatt egyaránt, mégis tudnak egy-két jó szót szólni a betegekhez. Sokat jelent ez nekünk, hozzátartozóknak is, talán nem is tudják, mennyire.

Kíváncsi vagyok, van hasonló tapasztalatotok? Mit kell(ett) volna tenni?

Sok-sok éven át simán tudtam úgy élvezni egy filmet, hogy közben nem elemezgettem magamban. Hagytam, hogy tegye a dolgát és szórakoztasson. Nem tudom, hogy az utóbbi években mi változhatott; talán több kritikát olvastam, és jobban elkezdett érdekelni a filmkészítés háttére, ezzel együtt a minőséggel kapcsolatos elvárásaim is magasabbra törtek. 

A meghívás c. film esetében, amit éppen a héten láttam a moziban, egymás után jöttek a kritikus gondolatok. Rögtön a dolgok közepébe vágok, mert ha el is spoilerezek valamit, annak az a célja, hogy megakadályozzam, bárki pénzt költsön ennek a filmnek a megnézésére.

A történet eleje némi betekintést ad az amerikai főhősnő, Evie életébe: pincérnőként dolgozik, a pénzes, és nem mellesleg perverz férfi vendégek időnként pofátlanul fogdossák őt és a kolléganőjét, a főnöke meg egy bunkó. A szülei rég meghaltak, nincs senkije. Ilyen felvezetés után próbálja a forgatókönyvíró elérni a nézőnél, hogy normális ötletnek tűnjön egy dobozos DNS-teszt által talált, Angliában élő rokonnal (Oliver) találkozni  - az amerikai étteremnek álcázott Párisi Udvarban - , majd pár mondat után megegyezni abban, hogy a nő EGYEDÜL a ködös albionba utazzon egy fényűző esküvőre. Így megismerkedhet a család többi tagjával.

A következő jelenetben már egy angliai kastély (valójában a Nádasdladányi Kastély) kertjében találjuk magunkat, ahol egy véletlen baleset kellemetlenségei után Evie megismerkedik a lehengerlő stílusú házigazdával (Walter). Nyilvánvaló, hogy lesz valami közöttük. A közvetlen és barátságos nő vagánysága és szépsége már első látásra elvarázsolja Waltert. Itt kezdünk el találgatni, hogy nem az ő esküvőjére hivatalos-e főhősnőnk? De elhessegetjük a gondolatot, hiszen csak nem kezdene ennyire egyértelmű udvarlásba, ha pár nap múlva oltár elé állna!

A kastélyban sok gyanús dolog történik (ott van például az állítólag felújítás alatt álló, lámpa nélküli könyvtárszoba, ahová éjszaka beküldenek egy szerencsétlen takarítónőt), és a színfalak mögött rémes eseményekre kerül sor (ehhez sok köze van a szerencsétlen takarítónő(k)nek). Evie lassan, nagyon lassan fog gyanút. Pedig az ifjú párnak se híre, se hamva, még az esküvő előtti, számukra rendezett ünnepségen sem jelennek meg. Sőt, a menyasszony sem teszi tiszteletét a csajos spa napon (amit a valóságban a budapesti Veli Bej fürdőben tartanak).

Itt az idő, lelövöm a poént: modern Drakulánk, Walter tervezi elvenni a hozzá vonzódó, mit sem sejtő Evie-t. Az egésznek az szolgáltat alapot, hogy Evie a nagy múltra visszatekintő család utolsó nő tagja (köszi mindent, dobozos DNS-teszt), aki ezáltal visszaadta a reményt hihetetlen erők egyesítésére. A párocska egyre közelebb kerül egymáshoz, míg ki nem derül, hogy Walter nyomoztatott a nő után. Evie úgy érzi, a gazdag házigazda a bőre színe miatta haszonlesőnek gondolta, de Walt tiltakozik, és valahogy kidumálja magát egy olyan helyzetből, ami valószínűleg mindenkit elijesztene.

No, Evie-nél nem ez volt a helyzet. Egy jól sikerült éjszaka után Walter eléri, hogy a nő igent mondjon a házasságkötésre, nyilván csak poénból, hiszen nem is ismerik egymást. Az "igen" szó azonban elhagyja a száját, így a lagzit már másnap, a próbavacsora keretében kihirdetik. Evie ott szembesül a ténnyel, hogy egy csapatnyi kegyetlen vérszívó között töltötte az elmúlt napokat. (Na, ezért SEM szabad idegenek meghívására egyedül külföldre utazni.) A kezdeti ellenkezés után a nő eltervezi, hogy ő majd szépen leszámol az egész bagázzsal, egyedül. Mert az ilyen helyzetekben úgy megy. És egyébként is, édesanyja a halála előtt elmondta neki, hogy erősebb, mint gondolná. A végeredmény: volt pár rémísztő pillanat, de Evie mindenkit legyőz, sikeresen elmenekül, és pár héttel a traumatikus kiruccanás után vámpírvadászként tér vissza Angliába. Hogy apukámtól idézzek: "Na ez se igaz!"

Valljuk be, ha a forgatókönyv gyenge, onnantól szinte mindegy, mennyire tehetséges színészekre bízzák a szerepeket. Ennek a filmnek is ez lett a veszte; az én torkomon legalábbis nem sikerült lenyomni ezt a modern Drakula történetnek szánt alkotást. Itt kell megjegyeznem, hogy egyáltalán nem tartom magamat szakértőnek filmes témákban, távolról sem. Az írásom nem több, mint egyszerű vélemény nyilvánítás, amivel nem kell mindenkinek egyet értenie. Sőt, örülnék, ha valakivel eltársaloghatnék jó hangulatban a filmmel kapcsolatos, ellentétes nézeteinkről. 

Nagyjából két évvel ezelőtt a testvérem és én csokipapírokkal utazást nyertünk Amszterdamba, ami hatalmas meglepetés volt. Aztán jött a koronavírus, és a tavaly márciusra tervezett kiruccanás parkolópályára került. Hamarosan az egész világot megbénította a világjárvány, bizonytalanná vált a repülés, átértékelődött minden. 

Míg sokan, köztük az én családom is az egészségünkért aggódtunk, mások elvesztették a munkájukat, az utazás lehetősége pedig egyre messzebb került tőlünk. Félelemmel vártuk, mit hoz a jövő, és az út gondolata volt a legutolsó a fontossági listánkon. Aztán, ahogyan egyre többet megtudtunk a vírushelyzetről, felmerült, hogy a külföldi utat belföldi hosszú hétvégére cseréljük, de mi nem akartunk még lemondani Amszterdamról. Majd eljött az október, és a hazai szálláshelyek is bezárták kapuikat a vendégek előtt. Továbbra is a biztonságunk és mások biztonsága lebegett a szemünk előtt, de néha beszéltünk a nyereményútról, attól tartva, hogy végül nem lesz belőle semmi. A szervező utazási irodával végig tartottuk a kapcsolatot.

Újabb hónapok teltek el, mire ismét próbát tettünk az út megvalósítására, akkor már mindketten 2-2 Pfizer oltással, így megkaphattuk a digitális uniós Covid-igazolványt. Alig akartuk elhinni, amikor azt a választ kaptuk az utazási irodától, hogy október elejére mindent lefoglaltak nekünk. Végül október 8-án jutottunk el Amszterdamba - ezúton is hála az utazási iroda kapcsolattartójának, aki rengeteget foglalkozott a mondhatni évekig elhúzódó út megszervezésével. 

Az Easyjet közetlen járatával, Budapestről utaztunk, és mivel Pfizer oltást kaptunk, negatív teszt bemutatására nem volt szükség ahhoz, hogy felszállhassunk a gépre. A légitársaság honlapján részletesen kitértek arra, milyen elvárásokat támaszt a beutazókkal szemben a fogadó ország, és mi biztosra akartunk menni: volt nálunk FFP2 maszk, és egy health declaration nevű dokumentumot is kitöltöttünk. Utóbbit elvárásként jelölte meg az Easyjet, végül mégsem kellett odaadni, sőt, megmutatni sem senkinek. A gépen aztán mindenki olyan maszkot viselt, amilyen éppen volt nála. Olykor rászóltak az utasokra, ha lecsúsztatták az orrukról, vagy teljesen levették a maszkot, de nem köteleztek senkit arra, hogy kimondottan FFP maszkot húzzon.

Hello, Amsterdam!

Hollandiában egyedül a szállodában kérték el a Covid-igazolványt, és jelezték, hogy ha étterembe/kávézóba megyünk, vigyük magunkkal a dokumentumot, mert a szabályok szerint be kell majd mutatnunk. A valóságban egyetlen alkalommal jelezték nekünk, hogy ha nincs ilyen dokumentumunk, akkor a kávézó kinti asztalainál foglaljunk helyet, egyébkét nem érdekelt senkit. (Ottani ismerőseinktől úgy tudjuk, a rendelkezés betartását nem figyelik a hatóságok, emiatt lehetséges, hogy bizonyos vendéglátóhelyeken eltekintettek attól, hogy megnézzék.)

Turistából az ottani barátok szerint kevesebb van még mindig, mint a járvány előtti időkben, ezt a taxisofőrünk is megerősítette. Ez azért érdekes, mert nekünk, akik most jártak ott először, úgy tűnt, mintha nyüzsögne ez a biciklisek által uralt város. Főleg délelőt 10-11 óra után, addig picit tényleg kihaltnak látszott. Nem hiába, a marihuána szagával átitatott Amszterdam éjszakai élete virágzik, az éjszakázást pedig ki kell pihenni. Erről jut eszembe: a szórakozóhelyek és éttermek egységesen éjfélkor zártak be ottlétünkkor, ez is a vírus hozadéka. A maszkhordás egyébként kötelező a tömegközlekedési eszközökön, de sehol máshol nem szükséges viselni. 

Visszaút

A visszautazáskor több érdekes tapasztalattal is gazdagodtunk. Az egyik ahhoz köthető, hogy a Schiphol Európa 2. legnagyobb forgalmú reptere, és alapterületre is hatalmas az egész. A gépünk hosszú percekig gurult, mielőtt elérte a kifutópályát, és akkor már a repülőtér épületét sem láttuk, olyan távol volt. A reptéri technológia fejlettebb a budapestiénél, a folyadékot például már ki sem kell venni a táskából a biztonsági ellenőrzéskor. A beszállókártyánkon és utazási okmányunkon kívül semmi mást nem kértek, beleértve a Covid-igazolványt és más, Covidhoz köthető dokumentumot is. Lám, lám, visszajutni mennyivel egyszerűbb volt. :-) 

Hosszasan tudnék mesélni az utunk érdekesebb részleteiről, a városnézésről és a sok-sok programról, de az élménybeszámolót (nemsokára) másként tervezem megosztani.  Addig is, ha van bármi, amire kíváncsiak vagytok Amszterdammal kapcsolatban, írjatok, szívesen válaszolok!

A körülbelül hetvenezer lakosú, tengerparti Lamezia Termét nem tartják túl izgalmas városnak a helyiek. Tudom, hogy egy kedvcsináló cikket nem pont ezzel a mondattal kellene kezdeni, de azt gondoltam, érdekes leszögezni ezt a tényt, mielőtt felsorolom, szerintem miért érdemes mégis idelátogatni.

Munkalehetőség híján Lamezia nem éppen a fiatalok paradicsoma, de ott a tenger, a történelmi nevezetességek, és a "terme" szóból következően a termálfürdők. A városnak van (a budapestihez képest nem túl nagy és nem túl modern) repülőtere, számtalan étterme és kávézója, szép templomai, és a bevásárlóközpontért sem kell messzire menni, amihez ráadásul mozi is tartozik. Ugye, hogy nem is hangzik olyan rosszul?

Ami a nevezetességeket illeti, a Bastione di Malta, azaz a lovagok bástyája az egyik kötelező elem a helyi látványosságok listáján. Körülbelül 1520-ban épülhetett, és fontos része volt a Tirrén-tenger felől érkező törökök megállítására létre hozott védelmi rendszernek. Sajnos egy ideje felújítás alatt áll, ezért csak kívülről lehet megnézni, és fáj a szívem érte, mert azt mondják, a felső szintjéről nagyon szép a kilátás.

A Castello Normanno Svevo a bástyához hasonlóan nem látogatható a helyi városvezetés döntése miatt. Évekkel ezelőtt még kinyitotta kapuit az érdeklődők előtt, de az utóbbi időben láthatóan elhanyagolták, amit a Lameziában és környékén élők szomorúan vesznek tudomásul. Bár nem sétálhatunk olyan közel hozzá, mint szeretnénk, azért így, picit távolabbról is élmény látni a romokat a tipikus olasz házacskák "csúcsán".

Nem kérdés, hogy az Olaszországba látogatónak egy-egy templomba is be kell térnie, ezért két lameziai lehetőséget ajánlanék: az egyik a belvárosi, 1675-ben épített Cattedrale dei Santi Pietro e Paolo, a másik a modern, 2015-ben elkészült S. Benedetto Cathedral, aminek tervezőjét egy nemzetközi pályázat keretében választották ki. Utóbbi izgalmas meglepetést fog okozni a klasszikus olasz templomokhoz szokott szemnek.

Kedvenc cukrászdám Lameziában

Olyan sok helyen jártunk már, hogy nem tudom mindegyiknek felidézni a nevét, viszont van pár, ahol többször megfordultunk. Ilyen például nagy kedvencem, a Casa Mastroianni, mert 1.) hihetetlenül széles a választék, 2.) a dizájn nagyon hívogató és 3.) isteniek a sütik és a fagyik. Tipp: pisztáciás édességekben a legjobbak! Szintén ajánlom még a White nevű beülős helyet, ahol a pazar kóstolótálat próbáltuk ki, illetve a Pasticceria Pullí Pietrót; onnan elvitelre szoktunk kérni például cannolit, és eddig nem csalódtunk. Itt egy kép róluk!

Amint újra merészen útra lehet kelni, Lamezia Terme is felkerülhet a bakancslistánkra. Nincs oda közvetlen repülőjárat Budapestről, de Rómán és Milánón keresztül megközelíthető légi úton. A valódi olasz életérzés megtapasztalására teljesen alkalmas, és jóval olcsóbb a metropoliszoknál. Autót bérelve pedig olyan szépséges városok felé vehetjük onnan az irányt, mint következő blogposztom "főszereplője", Tropea.

Nemrég hallottam Mauro Morandi történetéről, aki Olaszország csoda szép szigetét őrzi, és azóta sem tudom kiverni a fejemből Budelli nevét. 

A Földközi-tenger egyik legszebb szigetét rózsaszín strandja, a Spiaggia Rosa miatt érdemes felkeresni. Az efféle kuriózumokat persze nem lehet csak úgy megközelíteni, hiszen túl nagy annak a kockázata, hogy a turisták még több kárt okoznak. Miután a látogatók, afféle szuvenírként kisebb-nagyobb mennyiséget hazavittek a homokból, szigorú szabályokat vezettek be: az 1990-es évek óta tilos ott úszni és a parton sem szabad sétálgatni. Hajóutakat azonban szerveznek oda, hogy a korallok és kagylók törmeléke által megszínezett tengerpartot felügyelet mellett, a tengerről csodálhassák meg az érdeklődők.

A 2016-ig magántulajdonban lévő Budellit már az ókorban ismerték és használták a rómaiak. Azért a használták szó, mert valószínűleg életvitelszerűen senki nem élt ott. Sokáig a Szardínia észak-keleti partjánál fekvő La Maddalena szigetcsoport  4 lakatlan szigetének egyike volt Caprera, Spargi és Razzoli mellett.

Habár az 1964-es Vörös sivatag c. olasz-francia filmdráma forgatási helyszíneként figyelt fel rá a világ, ma inkább Robinson Crusoe kapcsán említik a nevét. Méghozzá azért, mert őrzője, Mauro Morandi a sziget egyedüli lakója, egészen 1989 óta. A világítótorony-őrök magányát vállaló 81 éves úr sajnos kilakoltatás előtt áll, évek óta azzal fenyegetik, hogy a szigeten zajló munkálatok miatt neki már nem lesz ott keresni valója. Most jött el az idő, hogy feladja a küzdelmet; a legfrissebb hírek szerint egy hónapon belül költöznie kell. Új otthona La Maddalena szigetén található, és bár nagyon sajnálja, hogy el kell hagynia Budellit, legalább nem kell nagyon eltávolodnia tőle.

A tervek szerint Budelli a jövőben oktatási célú beruházások színhelye lesz. 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Italiano.br (@italiano.br) által megosztott bejegyzés

A kiábrándító februári covid történetem után újra van miről beszámolnom, ráaásul a mostani bejegyzésnek is a háziorvosom lesz a főszereplője. 

A koronavírus elleni vakcina beadatásának gondolatától sokáig idegenkedtem, mint szerintem rajtam kívül még rengetegen. Végül meggyöztem magam, de bevallom, vannak kétségeim. Nehéz szívvel regisztráltam, aztán teltek a hetek, és bármennyire próbáltam vigyázni, koronavírusos lettem. Azt hallottam, a pozitív teszteredmény miatt 3 hónapig nem kaphatok védőoltást, ezért meglepődtem, amikor körülbelül két héttel ezelőtt felhívtak a regisztrációm miatt. (Május végén telne le a 3 hónap.) A vonal másik végén egy kedves hölgy érdeklődött, kérem-e továbbra is az oltást, illetve, melyiket preferálom.

Ötletem sincs, hogy a hozzá nem értő földi halandók a médiában elérhető információkon kívül mire támaszkodhatnak egy ilyen döntés meghozatalakor, ezért arra hagyatkoztam, amiről eddig a legjobbakat hallottam, és a Pfizer nevét mondtam. Hozzátéve persze, hogy nem igazán értek ehhez, tehát amit a szakemberek jónak látnak a kórtörténetem alapján, azt elfogadom. Két dolgot mondtam még a hölgynek: az egyik, hogy februárban beteg voltam, és elméletben nem kaphatok 3 hónapon belül vakcinát. (Ezt azért említettem, mert megbízható forrásból tudom, hogy nem friss adatbázisból dolgoznak, így nem feltétlenül tudhatnak erről a pozitív tesztemről.) A másik dolog pedig, hogy ha megoldható, inkább Budapesten oltsanak be, mert itt tartózkodom életvitelszerűen. A hölgy azt mondta, többen jeleztek hasonló igényt, nálam is feljegyzi, és szerinte keresni fognak erre megoldást.

Úgy búcsúzott el, hogy a háziorvosom keresni fog. Nos, tényleg keresett. Pontosan olyan hozzáállással, mint a legutóbb, amikor lázasan felhívtam:  mintha csak egy akta lennék az asztalán, amit neki valamelyik fiókba kell suvasztania. Ezalkalommal először megkérdezett, kaptam-e már oltást, majd arra terelődött a szó, elmennék-e abba a másik városba, mert ahogyan fogalmazott, ő csak ott tud nekem segíteni. Azt mondtam, hogy megpróbálok más megoldást keresni, és udvariasan érdeklődtem, a doktor úr nem tudja-e, mi annak a menete, ha máshol szeretnék oltást kapni. Mit mondott erre? "Én csak itt tudok segíteni." Előtte még annak a megerősítését kérte, hogy akkor ugye kitörölhet-e a listájáról. Miért nem utaztam oda? Tömegközlekedéssel körülbelül 1,5 óra lenne az út, amit oda-vissza kétszer kellene megtennem az ismétlőoltás miatt. Forintra váltva nagyjából 10.000 forintom bánta volna, de inkább azért nem mertem bevállalni, mert aránylag hosszú utat kellene megtennem az oltás után, egyedül, a vonaton majd buszon vagy metrón zötykölődve. 

...

Megköszöntem, letettem a telefont. Egy ideig csak néztem magam elé, és arra gondoltam, hogy tényleg nagyon eltoltam a háziorvos témával kapcsolatban mindent. Nincs budapesti címem, ezért nem jelentkeztem át helyi orvoshoz. Emiatt nem intézett tesztet a más városban lévő háziorvosom, aminek költséges vonzata volt a közel 20.000 forintos teszt formájában. Most, hogy az oltáson a sor, ugyanúgy megszívtam. 

A múltkori történet után több kedves, érdeklődő levelet kaptam, ezért osztom meg ezt a mostani tapasztalatot is.  Itt volna az idő, hogy bejelentkezzek egy budapesti háziorvoshoz, de vajon lehet-e mindezt úgy, hogy nincs bejelentett lakcímem az adott városban? Vegyes információim vannak, nagyon boldoggá tenne, ha megosztaná valaki a személyes tapasztalatát. Annyit már tudok, hogy a koronavírus miatt sajnos ez a folyamat is nehézkesebb.

Őszintén mondom: minden tiszteletem azoké a háziorvosoké, akik törődnek a betegeikkel, és amikor aggódva felhívják őket, segítenek, ahogy telefonon keresztül tudnak: tanácsokkal. Mert amikor valaki lázas betegen a rendelőbe telefonál, akkor szakember útmutatását érzi szükségesnek, nem bájcsevegve rabolja az idejét.

A koronavírus-fertőzöttségemmel kapcsolatos bejegyzésemet ide kattintva tudja elérni, aki felborzolná még pár idegszálát. 

FRISSÍTÉS: A cikk megszületése óta kiderült, oltópontokra is be lehet jelentkezni. Online. Egyelőre a kínai vakcina és az Astra Zeneca elérhető. A háziorvost nem kell bevonni, bárki számára elérhető ez az opció, akinek aktív az oltásra történt regisztrációja. Itt lehet leellenőrizni!

Háziorvost váltani a koronavírus idején nem lehet, azaz nekem ezt mondták. Felmerül a kérdés, mi történik, ha minden elővigyázatosság ellenére mégis koronás leszel, de messze van a segítség, mert nem vagy helyi? A rövid válasz az, hogy magadra maradsz, és ezt sajnos a saját bőrömön kellett megtapasztalnom.

A hétvégi belázasodás után hétfőn az nnk.gov.hu (Nemzeti Népegészségügyi Központ) ingyenesen hívható tudakozójához fordultam, hátha ott tudják, mit tehet az a balek, aki nem intézett magának háziorvost Budapesten. Hát, nem tudták. A vonal másik végén egy kissé tapasztalatlannak tűnő, de kedves ügyintéző próbált irányt mutatni nekem, és azt ismételgette, ha rendben van a tb-m, hívjak fel egy a kerületemben lévő háziorvost, biztosan segíteni fog. Mivel a hivatalos háziorvosom egy másik városban van, ráadásul csak délután rendel, gondoltam, megpróbálok helyben intézni valamit. Felhívtam hát valakit, de ő udvariasan lezárott és azt kérte, a saját orvosomnál próbálkozzak, hozzátéve, hogy higgyem el, nem akar majd úgysem személyesen látni a jelenlegi helyzetben.

Ott tartunk tehát, hogy lázas betegen lepattintottak két helyről, félek, hogy koronavírusos vagyok, és nem pihenek, hanem telefonálgatok egyik helyről a másikra. A közeli SZTK-t is próbáltam elérni, hiába. A tb-m amúgy rendben (tavaly is fizettem havonta, amikor Olaszországban voltam), ezért minden reményemet a háziorvosomba vetettem, aki amúgy mindig nagyon korrekt volt a személyes találkozásainkkor.

Nagy meglepetésemre a beazonosításom után annyit kérdezett, azt szeretném-e, hogy kiírjon.  A tüneteimről nem is érdeklődött. Tájékoztattam, hogy lázam van, amire úgy reagált, hogy ez bármi lehet, talán korona, talán nem, de akkor elmondtam, hogy van egy pozitív koronavírus tesztes kollégám. Azt a tanácsot kaptam, hogy egy ideig ne menjek társaságba. Ha pedig biztosan szeretném tudni, koronás vagyok-e, csináltassak tesztet, 19500 forintba kerül, és ne aggódjak, annak az eredménye is bekerül oda, ahová az orvosok által elrendelt teszteké. Végezetül még annyit mondott, a továbbiakban nem tud segíteni, hiszen távol vagyok. Mit lehet erre mondani? Igaza van. Elcsesztem. De most, hogy szükségem van korrekt ellátásra (megjegyzem, 6 évente egyszer), miért csukódik be előttem minden ajtó? Miért nincs alternatíva? Vagy ha van, miért nem tud róla a tudakozó és a háziorvos? 

Nagyon letört ez az egész. Kontakt személy vagyok, covidos kollégával. Lázas. (Az interneten ezek alapján kirendelt tesztelést írnak elő.) A tudakozó nem tudja, mit tehet, akinek nincs helyi háziorvosa, a helyi háziorvos, akit felhívtam nem segít (gondolom valamilyen szabály nem teszi lehetővé), a saját dokim pedig messze van, nem ér el idáig a hatásköre. Elmehetek teszteltetni, ha fizetek érte. De hogyan is működik a fizetős tesztelés? Vannak autós tesztek, meg van jó pár tesztelő állomás, ahová besétálhatsz. És a sétálást szó szerint kell itt venni, mert ha beteg vagy és nincs autód, a tömegközlekedést nem használhatod. Nekem nincs autóm, és senkit sem akartam megkérni, hogy miattam kockáztasson, ezért kinéztem a legközelebbi helyet (fél órányi sétára), és vártam, hogy valamennyire megerősödjek. Teltek a napok, egyre cifrább tüneteim lettek, elveszítettem a szag- és ízérzékelésemet (azaz nagyon minimálisra csökkentek), izomfájdalmam volt, rengeteget tüsszögtem, olykor fájt mély lélegzetet venni, a lázam semmi nem vitte le, és még sorolhatnám. Szinte minden nap jött valami új dolog.

Körülbelül 1 héttel és két nappal az első láz után, amikor már be mertem vállalni egy sétát, foglaltam időpontot tesztelésre, és másnapra már a kezemben, azaz az e-mail fiókomban volt az eredmény. Pozitív. Hogyan tovább? Erre a kérdésre nincs válaszom, senki nem mondott semmit. Szomorú vagyok, mérhetetlenül szomorú, mert az egészségügyi rendszer elengedte a kezem, amikor annyira nagyon szükségem lett volna segítségre. Felelős vagyok én is, de hihetetlenül bosszant, hogy tb-t rendszeresen fizető állampolgárként éppen csak az nem érdekel senkit, hogy meggyógyuljak. Amellett, hogy megértem, szabályok köthetik meg a háziorvosok kezeit, a legnagyobb tisztelettel szeretném megköszönni a nagy semmit.

Tanuljon mindenki a hibámból, intézzen magának háziorvost (minél közelebbit)!

Update: A bejegyzés megjelenése óta többen megkerestek pozitív tapasztalatokkal, tehát lehet ezt másként is. :-) Akinek javasoltak bármilyen gyógyszert, vitamint vagy praktikákat a mielőbbi gyógyulás érdekében, kérem, ossza meg velem is. Köszönöm!

Bár Tropea a calabriaiak szemében turistaparadicsom, a helyi idegenvezetők szerint közel sem értékelik annyira Olaszországban, mint amennyire megérdemelné.  

Szerencsére változni látszik a helyzet: nemrég 4 új településsel gyarapodott a legszebb olasz városok (I Borghi più belli d’Italia) hivatalos listája, és igen, a Tirrén-tenger gyöngyszemének nevezett Tropea is a szerencsés kiválasztottak közé került!

A világszerte ismert olasz nagyvárosok, úgy mint Róma vagy Nápoly nem szorulnak nagyobb hírverésre, ám a legszebb városok listáját nem is nekik találták ki. Kizárólag 15,000 főnél kisebb lakosságú városok jelentkezhetnek a megmérettetésre, amely során kulturális és építészeti kincseiket, illetve helyi szokásaikat veszik sorra a döntéshozók. A lista létrehozásával azt a célt tűzték ki, hogy a figyelmet a győztesekre, Olaszország rejtett kincseire tereljék. Tropeán kívül a pugliai Monte Sant'Angelo, a laziói Bassano in Teverina, és az Umbriában található Monteleone d'Orvieto csatlakozhatott a legszebbek táborához.

Tropea sikerének különösen örülök, mert a felsorolt négy település közül ez az egyedüli, ahol személyesen is jártam már. Azon túl, hogy nyáron alig sikerült parkolóhelyet találni, semmi rosszat nem mondhatok róla. Sétálgattam óvárosának hangulatos kis utcáin, és közben utazási irodák hajóút ajánlatai között nézelődtem, hogy kiderítsem, miként lehet eljutni a Strombolihoz. Hatalmas cannolót ettem, sétáltam a Santuario Santa Maria dell' Isola kertjében, és az ott kölcsönbe kapott kendővel a vállamon a templom látogatók számára nyitva álló termeit is végigjártam. (A teraszon nagyon meleg volt, így ott kicsit "kitakaróztam", ahogyan a lenti képen látszik.) Megérte felsétálni a mészkő sziklára, amelyen áll: a Tirrén-tengerre néző kilátás egyszerűen páratlan.

Tropea városában ideális esetben talán még most is vidám turisták sétálgatnának, hiszen egészen ősz végéig olyan kellemes a hőmérséklet, hogy a melegebb vidékre kívánkozók ilyenkor is útba ejthetik. Remélhetőleg jövőre már mindenféle aggodalom és korlátozás nélkül. (Nekem is ott a helyem, a Stromboli még mindig vár rám...)

Az Elmentem világgá! című könyvet lapozgatva azon gondolkodom, mekkora szerepet játszhatott a szerencse abban, hogy a szerző, Földvári András bejárhatta a világot, ráadásul nem is akárhogyan.

Csupán néhány fejezetet olvastam el eddig, de nem bírtam tovább várni azzal, hogy leírjam, mennyire tetszik Földvári András könyve. Irigylem, és nagyon felnézek rá, amiért mindig talpraesetten állt a felmerülő nehézségekhez, bármilyen távoli országba sodorta a szél. Vagy a szerencse. Hiszen ahogyan fentebb említettem, szerintem bőven kijutott neki útjai során a szerencséből. Elnöki lakosztályokban szállhatott meg, ingyen jegyekkel utazhatott, és sorolhatnám még. Persze hozzá kell tennem, hogy barátságos természete, más nyelvek és kultúrák ismerete, továbbá rengeteg szorgalom és alázat vezette az útján, ami nem mindig volt zökkenőmentes. Elég csak arra a bizonyos riói kényszerleszállásra gondolni...

A könyv által picit megismerhetjük őt, a világutazót, illetve családját is, és ez még nem minden. Az utazás iránti szenvedélytől átitatott sorok a Malév-időszak és a légiközlekedés kulisszái mögé kalauzolnak, egy képzeletbeli időutazás élményével fűszerezve. Kalandos történeteken keresztül kiderül a könyvből, mekkorát változott a világ, ami például az utazás szabadságát illeti, és személyes tapasztalatom révén állíthatom, az izgalmas történetekbe nem nehéz beleképzelni magunkat. 

A népszerű turistacélpontok mellett Földvári András olyan helyekre is ellátogatott, amelyeket akkoriban (és talán ma is) a "ne járj arra" országok közé soroltak. Ilyen például a nigériai Lagos, ahol az ott élő, jómódú magyaroknál egyebek mellett az is természetesnek számított, hogy a betörők rendszeresen kifosztják a hűtőszekrényt. Ehhez hasonló meglepetésekből nincs hiány, és szerintem az is nagy előnye a könyvnek, hogy a kalandokkal tarkított vakációk és külföldi kiküldetések soráról olvasva némileg enyhül az utazási korlátozások miatt keletkező hiányérzet. Ellenben felébred a kíváncsiság, ami egy vérbeli utazónak csak olaj a tűzre: azonnal repülőre pattanna, még ha most nem is teheti. 

Sok hasonlóságot vélek felfedezni a szerző és közöttem, ami az utazás iránti szenvedélyt illeti. Arra gondolok, amit már a repülőre szállás gondolata kivált. A várakozás izgalmát, az új iránti nyitottságot. Azt kívánom, bár feleannyi alázat szorult volna belém! Mert akkor talán azt érezném, hogy a helyes úton haladok az álmom, a világ minél több vidékének bejárása felé. Földvári András könyve engem arra inspirál, hogy ezt a tervet ne adjam fel, bár azt nem tartom valószínűnek, hogy olyan félelmetes vidékekre merészkednék, mint amilyenekre ő tette. Neki köszönhetően azonban legalább olvashatok róluk. 

Október 25-én a tészta világnapját ünnepeljük, ennek örömére felkutattam, melyik olasz régióból származnak a legfinomabb fajták. 

Nagyon hosszú cikket lehetne szentelni a tészták témájának, ezért muszáj leszűkítenem a kört: azokat mutatom be, amelyeket ottlétem alatt rendszeresen főztek a házigazdáim. Hozzáteszem, majdnem minden nap tésztát ettünk, és mégsem untuk meg, mert a feltétek variálásával ügyesen meg lehet oldani a változatossá tételt.

Ami számomra hatalmas újdonság volt, az a friss trofie tészta, amelyet Magyarországon nem ettem korábban. Sőt, nem is hallottam róla, de ez lehet csak az én elmaradásom. Az olasz szupermarketben a hűtött áru környékén lehet megtalálni, és magától értetődő, hogy rövidebb ideig őrzi meg a minőségét, mint a száraz tészták általában. A friss tésztákért iránti rajongásomat a trofie-nak köszönhetem, ami most már tudom, hogy Olaszország északi részéről, Liguriából származik. Liguria régió közigazgatási székhelye Genova, és mit ad az ég, a város a bazsalikomból, olívaolajból, fokhagymából, parmezán sajtból és fenyőmagból készülő szósz, azaz a klasszikus pesto hazájaként (is) híres. Nem véletlenül illenek össze annyira jól a trofie tésztával!

Volna még egy tésztaféle olaszország északi részéről, pontosabban Emilia Romagna tartományból, amit mindenképpen szerettem volna megemlíteni, már csak azért is, mert a neve strozzapreti, azaz "papfojtó". Számomra olyan, mint a trofie, csak mintha kevesebbet csavarintottak volna rajta. Felmerült bennem a kérdés, honnan ered ez az elnevezés? Van rá magyarázat: a helyiek ezzel a tésztával etették a kapzsi papokat, akik olyan gyorsan falták azt, hogy majd megfulladtak tőle. Azt nem tudni, ők is könnyű szószokkal vagy pestóval fogyasztották-e. 

Mi a helyzet délen?

A déli országrészek hajszálnyival híresebbek a kulináris élvezetekről, mint az északiak. Még szép, hogy tésztában nem maradnak alul. Puglia különlegessége az orchiette, amit "kicsi fülekre" lehetne lefordítani, és általában brokkolis, szardellás, chilis vagy fokhagymás feltéttel készül az olasz háztartásokban. Pugliához hosszú listányi étvágygerjesztő finomság köthető még, Lecce például a pasticciotto nevű sütemény otthona, a trullikról ismert Alberobellóból pedig a sertéshúsba tekert caciocavallo sajt (bombette) receptje származik. A kép saját fotó, a brokkolin kívül zsemlemorzsa és olaj alkotja a feltétet.  

És ha már dél, Campania híres tésztáját, a pennét is illik megemlíteni. Mind ismerjük és szeretjük; a spagetti után talán a második legnépszerűbb kedvence a magyaroknak. A szó jelentése tollszár, ami ránézésre egyértelművé teszi a név eredetét. Gazdag paradicsomos és húsos szószokkal párosítják össze, de sütőben sütve is finom ételek hozhatók ki belőle. Számos nemzetközileg ismert fogás eredete vezethető vissza Campaniába, ezek közül a leghíresebbek a spaghetti alle vongole, a parmigiana melanzane (parmezános padlizsán), a Capri saláta és a polpette (húsgombóc). Campania központja egyébként Nápoly, a pizza hazája, tehát a gasztonómia iránt érdeklődőknek még egy okuk van arra, hogy feljegyezzék az utazási bakancslistájukra.

 Ha lemaradt a kedvenced, de olvasnál róla, írj üzenetet a Facebookon!