Nem szokásom nyilvános évértékelést írni, de 2023 annyira sz*r volt, hogy úgy döntöttem, terápiás céllal röviden leírom egy rövidke, de velős fejezetét, hátha akkor kiszáll belőlem az a mérhetetlen düh és szomorúság, ami az utóbbi nagyjából 6 hónapban gyűlt össze. 

Nehéz téma következik: a mi történetünk főszereplője a hazai egészségügy. Tudom, hogy egyáltalán nem könnyű hivatást választ, aki az egészségügy területén vállal állást. És azt sem lehet elfelejteni, hogy a betegek, vagy éppen a hozzátartozók olykor irritálóan bunkók meg türelmetlenek, ami nem könnyíti meg az amúgy is kihívást jelentő feladatok elvégzését. Esetünkben viszont más volt a helyzet.

A háttérsztori:

Anyukámnál komoly, frissen diagnosztizált és olyan stádiumban lévő betegségre derült fényt, ami azonnali beavatkozást indokolt. A műtét jól sikerült, azaz először úgy tűnt, de valami félrement. Anyu egyre rosszabbul lett, rutinműtétre írták ki, amiről utólag derült ki, hogy életmentő volt. Intenzív osztályra került, nem tudták megmondani, felépül e. A kritikus 48 óra után szerencsére győzött a szervezete, és pár nap múlva visszakerült oda, ahol az első műtét után feküdt: a sebészetre. 

Az, hogy visszakerült, jó hír volt, hiszen javult az állapota, viszont aggódtunk, vajon ott lesz-e az a "kedves" nővér, aki a látogatók füle hallatára többször is minősíthetetlenül beszélt a betegekkel. Egy este a 30-35 kilósra lefogyott anyukámat küldte el melegebb éghajlatra, megalázva őt, amikor segítséget kért tőle. Félreértés ne essék, nem egy vitázó, vérmes ember parancsolgatott neki, hanem egy wc-re kisétálni sem képes, erőtlen, ijedt és számos traumát frissen átélt ember KÉRT tőle valamit, ami a munkája része. Azt itt még le kell írjam, hogy a két beavatkozás között történt, hogy anya segítséget kért, és mivel másodszor már félt a nővérhívón jelezni, egyedül ment ki a mosdóba, ahol elájult; ki tudja, mennyi ideig lehetett ott, mire egy szobatársa jelzésére ránéztek. 

 A betegeknek minden bizodalma a szakképzett személyzetben van. Hiába a kiváló orvosok, ha a nővér olyan csúnyán viselkedik, hogy a páciens konkrétan NEM MER segítséget kérni, sőt, szorongva gondol arra a műszakra, amiben az a bizonyos illető dolgozik. Mi a teljes kórházi tartózkodás alatt megértőek voltunk és türelmesek, vittünk a nővéreknek édességet, próbáltunk kedveskedni, ahogyan tudtunk. Anya kérésére nem szóltunk senkinek a nővérről; félt, hogy ha visszajut az illetőhöz, csúnyán fog viselkedni vele. Mi nem akartuk kitenni ennek, ezért eleget tettünk a kérésének. De normális ez? Utólag visszagondolva, bárcsak tudtam volna a nevét, hogy legalább névtelenül panaszt tehessek! Hozzáteszem, valószínűleg tudják jól róla a kollégái, hogy milyen, valamiért mégis tolerálja a kórház ezt a viselkedést.

Lehet magyarázni, hogy le vannak terhelve a dolgozók, de ugye megegyezhetünk abban, hogy nem lehet bizonyos szint alá süllyedni, csak mert valakinek nehéz napja van, vagy sok a munkája?! Amúgy is, valószínűleg a kedves szó épp annyi energiát emészt fel, mint egy indokolatlan leteremtés meg bunkózás ágyhoz kötött, ijedt, komoly egészségügyi problémát leküzdeni próbáló emberekkel. A betegek és a hozzátartozóik lelkét nem nekik kell ápolni, ez nyilvánvaló, de talán emlékeztetniük kellene magukat néha, hogy mire esküdtek fel. És hogy mennyit árthatnak azzal, ahogyan viselkednek.

Hála az égnek jó tapasztalataim is voltak; hálás vagyok mindazoknak, akik kedvesek voltak, és emberszámba vették anyukámat (na meg a betegtársakat) és nem csak akkor, amikor mi, a hozzátartozók is ott voltunk. Nagyon nehéz lehet nekik, a körülmények és a munka jellege miatt egyaránt, mégis tudnak egy-két jó szót szólni a betegekhez. Sokat jelent ez nekünk, hozzátartozóknak is, talán nem is tudják, mennyire.

Kíváncsi vagyok, van hasonló tapasztalatotok? Mit kell(ett) volna tenni?